Amikor Szandra először felhívott kicsit aggódva, hogy van-e még szabad időpontunk, bevallom furcsa érzésekkel tettem le a telefont. Gondoltam, hát jól van, lássuk, mi is lesz ebből. A személyes találkozókor kiderült, hogy az egyik nagyon lelkes követőnkkel ülünk egy asztalnál, aki igazán tiszteli és szereti a munkánkat. Ezt mindig egyszerre hihetetlen és melengető érzés hallani. Ráadásul arra is fény derült, hogy a látszólagos különbözőség ellenére mégiscsak hasonlóak vagyunk, hasonlóan érzünk és gondolkodunk sok minden kapcsán. Ez mindig nagyon fontos… azt hiszem, nem is szabadna másképpen esküvőt fotózni és nem is szabadna a pároknak közös nevező nélkül valakit fotósnak választani.
Aztán úgy esett, hogy a jegyes fotózáson – ahogy szerencsére szinte mindig – a felszín alá láthattunk méginkább, láthattuk, mennyire bensőséges, szeretetteli a kapcsolatuk, hogy mennyire nyitottan, kedvesen, jóindulattal tudnak felénk is fordulni. Így esett, hogy igazán-igazán megszerettük őket.
Nem tagadom, hogy év vége felé már nagyon fáradtak vagyunk, különösen, hogy egyetlen szabad nap nélkül dolgozzuk végig a kora tavasztól késő őszig tartó időszakot. Bár Mennyországnak tűnik a munkánk, néha-néha a Pokolba kívánom, de ilyenkor (amikor látom csillogni a párjaink szemét, amikor együtt nevetünk, olykor együtt sírunk stb.) és általában, amikor fotózunk, „ilyenkor” van, mindig újra és újra megértem, miért érdemes és miért kell ezt csinálnunk. Jól emlékszem, hogy ez járt az eszembe akkor is, amikor a fotózás után leültünk beszélgetni csak úgy egy kicsit. Hallgattam a megismerkedésük történetét, dolgokat, amiken együtt és külön keresztülmentek, s persze meséltünk mi is magunkról, az életünkről, a hivatásunkról. Hallgattam, beszéltem és közben azt gondoltam, piszok szerencsés vagyok, hogy esküvő fotózással tölthetem a mindennapjaimat. Szerencsés, mert úgy tudok adni, hogy közben észrevétlenül rengeteget kapok. Sokszor elég egy szó, egy mosoly, egy apró figyelmesség is… bármi… mindenesetre szinte sosem maradunk „megfizethetetlen fizetség” nélkül. Szandrától és Gábortól márpedig busás „fizetséget” kaphattunk (és ugye tudjátok, hogy nem pénzre gondolok). :) Köszönjük.
Ui: Sikerült ehhez a felszabadult, szerelmes és vidám hangulathoz egy csodálatos helyet találnunk. A Déryné Bisztrónak ezúton is hálás köszönet a szívélyes fogadtatásért és a szabadon garázdálkodásért, amit kaptunk tőlük.
