Mindig óriási felelősség az, amikor olyanoknak fotózunk, akik réges-rég követik és szeretik a munkánkat. Hiszen már jóval a fotózás előtt megkaptuk tőlük az egyik legszebb ajándékot, amit lehet: a bizalmat.
Évi is ilyen a mi életünkben. A legeslegelső esküvőnk óta szereti, figyelemmel kíséri, amit csinálunk, sőt, tudta, ha egyszer eljön a nap, mi leszünk majd velük. Ekkor még Janit sem ismerte. Nehéz szavakkal kifejezni, hogy mindez mennyire megtisztelő számunkra. A hétköznapi robotolásban ugyanis hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a „másik oldalon” arctalanul ugyan, de nagyon sokan élik meg együtt velünk az esküvőinket, a fotózásainkat. Amikor időnként felocsúdok a mókuskerékből, döbbentem veszem tudomásul, hogy a munkám hivatás, hogy a Fénylabor nem kettőnkből áll, hanem ez rajtunk jóval túlnyúló, túlmutató… hát nem is tudom, hogy minek is nevezzem… adás-kapás áramlás…talán. Miközben próbáltunk megszabadulni a korábbi munkánk terhétől észre sem vettem, hogy a gyerekkori álom is valósággá vált: valami olyasmit csinálok, amivel apró, de fontos nyomokat hagyok a világban, az emberekben, és igen, ez egyáltalán nem rólam, rólunk szól már, hanem mások álmát is valóra tudjuk váltani. Hihetetlen persze ez mindig nekem, de úgy tűnik, így van.
Nem lehetek elég hálás Évinek, amiért ilyen régóta szereti, amit csinálunk, és azért sem, hogy ennyire kreatívan, lelkiismeretesen készült a találkozásunkra. Nagyon meglepő volt egyébként számomra, hogy mennyire együtt gondolkodtunk. Megbeszéltük ugyan részletesen, hogy mit szeretnének, de aztán egy ponton, mielőtt bármi is fixálódott volna és döntöttünk volna „A” vagy „B” között, elengedtük az egyeztetést. Így aztán az utolsó pillanatig nem tudhatta, milyen is lesz az enteriőrjük pontosan, és én sem, hogy ő milyen kiegészítőket (táblákat, pórázt, nyakörvet) csináltatott hozzá végül. Aztán ott összeraktuk, amink van, és tessék, összebeszélve sem passzolhattak volna jobban egymáshoz a kiegészítők!
Öröm volt minden pillanata ennek a délutánnak, pedig egy nehéz hét, nehéz nap után érkeztünk. A hűvös idő ellenére pedig gyönyörű fényekkel is megajándékozott minket az Ég, nem is beszélve a két csodálatos kutyusokról (Bejgli és Baley) nem is beszélve, akik minden percben mosolyt csaltak az arcunkra. Szerintem időtlen-időkig elfotóztunk volna ezzel a kis „családdal”. Az eredmény? Remélem, hogy pont annyira szerethető nektek is, mint nekünk.
