Amikor rájuk gondolok, mindig az első beszélgetésünk jut eszembe. Az, hogy Dóri energiái mennyire magával ragadtak. Jókedvű volt, lelkes és figyelmes, jó volt vele beszélgetni, ahogy később is. Aztán az esküvőn láttam, hogy honnan is hozta ezt magával, hiszen az őt körülvevő emberek is mind ilyenek voltak.
Az is eszembe jut, hogy őrült meleg volt, de amikor a fogadalmukat mondták egymásnak még ezt is elfelejtettem. Nem akarták mikrofonba mondani, csak egymásnak, így igazán csak mi hallottuk, akik körülöttük álltunk. Egészen más innen, közvetlen közelről, minden, egyszer ki kellene mindenkinek próbálnia, hogy milyen a pár mellett állni ezekben a pillanatokban! Akkor értettem csak én is meg, milyen ajándék ez, amikor a legjobb barátnőm esküvőjét a padsorokból néztem. Szívesen felálltam volna és odamentem volna a „szokásos” helyeimre, hogy lássam. Nem őt, a testét, hanem a lelküket.
Furcsán hangzik, tudom, de az, ami ilyenkor odabent zajlik, számomra közelről még tapintható is. Másképpen értékelem, élem meg emiatt az esküvőket, mint a vendégek, még akkor is, hogyha ők régebb óta és sokan jobban is ismerik őket, mint én. Akkor IGAZ(i) egy szertartás számomra (és a képek is attól kezdenek el élni), ha már nem is két embert látunk ott, hanem két lelket … bár ez a szó kicsit üresnek hangzik ahhoz képest, amit takar. Mindenesetre azt is megtanultam, hogyha tényleg koncentrálsz a másik emberre, nem csupán hallgatod vagy figyeled, rövid idő alatt is megismerheted őt. Nem az adatait, a sztorijait, hanem valami sokkal fontosabbat róla, megláthatod őt, talán mondjuk így. Velük is így vagyok. Nem tudnék hosszasan sztorikat mesélni róluk, de tudom, hogy milyenek.
Ami miatt pedig elsősorban leírtam ezt, az, hogy be kell vallanom, Dórit mindig Edinának hívom, ha magunk között beszélünk. Ezt eddig ő sem tudta. :) Zavarbaejtő, de az oka végülis egyszerű. Magyarázható egy szimpla külső hasonlósággal is. Edina menyasszonyunk és Dóri menyasszonyunk külsőre nagyon emlékeztetnek egymásra. De! Nem ez a valódi ok. Abszolút különböző személyiségek, de van bennük egy teljesen azonos mag. Nevezzük a kisugárzásuknak. Annak a kisugárzásnak, amit valódi figyeléssel érzel meg a másikon. Emiatt aztán fotózni is azonosan lehetett őket. Mert fotózni valakinek, azt hiszem, nem a testét kell… jó kép akkor születik, ha nem azt nézed, melyik az előnyösebb profilja, hanem azt, ki ő és mi van benne abban a pillanatban éppen. Hogy ez tudatos dolog-e vagy csupán misztikum? Képzelem vagy így igaz? Rátok hagyom a döntést. :)
Hogy azért az esküvőről is meséljek, elmondom, miket szerettem nagyon. Szerettem, hogy a vendégek tudtak együtt örülni és sírni is velük. Szerettem, hogy a többség nagyon szívesen részt vesz mindenben. Szerettem a zenekart és a buli hangulatát. Szerettem a kristályokat a dekorban (hát nem mellesleg, Edináéknál is éppen ezek a kristályok voltak…). Szerettem, hogy a pillanatképek fontosak számukra. Szerettem az élő bevonuló zenét. Szerettem Gerit, amikor profizmust mellőzve ugyan, de nagyon szórakoztatóan énekelt. Szerettem, hogy a több nemzetiségű násznép és hagyományaik olyan szépen megfértek egymás mellett. Szerettem, ahogy a vendégek a fotósarkot használták: szabadon, kreatívan. Szerettem a kreatív fotózásukat. Nagyon. Pedig fotóztunk már előtte itt, ráadásul nem is ez volt a terv, csak nagyon ráéreztünk Dórival, hogy pont akkor szakadni fog az eső és muszáj lesz beltérbe is húzódnunk. Szerettem a fehér galambokat, amiket csak úgy kaptunk, ott voltak egyszerűen és jöttek velünk végig. Szeretem, hogy részesei lehettünk az életük egy kis szeletének és remélem, hogy még lesz rá alkalmunk.
Még néhány kép:
