Hosszú idő volt, amíg rászántuk magunkat, hogy workshop-ot tartsunk a fotós kollégáinknak. Az egyik oldalon folyamatosan jött a nyomás, hogy nem akarunk-e oktatni, olyan szívesen tanulnának tőlünk; a másik oldalon pedig ott zakatoltak bennünk a kérdések, hogy jó-jó, de mi is az, amit igazán át tudnánk adni, ami értékes és hasznos. Annyi dolog van, szinte minden, amit mi a gyakorlatban tanultunk meg, ami öntudatlanul és teljesen ösztönösen jön belőlünk… lehet ezt felismerni, rendszerezni, szavakba önteni? Amikor ezeken elgondolkodtunk, méginkább rádöbbentünk, hogy mennyire improvizatívak vagyunk. Aztán ahogy hámozgattuk lefelé a működésünk rétegeit, látszódott, hogy azért igenis vannak tudatos elemek ebben, még akkor is, ha a mindennapokban ez nem szembetűnő számunkra, mert megszoktuk, mert így természetes. Mások másképpen gondolkodnak, ezért, ami nekünk magától értetődő, neki nem biztos, hogy evidens.
Nem szentírás, amit csinálunk. Sohasem lehet az, különösen egy olyan szakmában, ami a kreativitáson, az egyéniségen, művészi felfogáson alapul, vagyis nagyrészt szubjektív. Más a természetünk, az ízlésünk, a személyiségünk és ezáltal a képességeink is. Van azonban objektív mérce, technikai és látásmódbeli vezérfonal, ami igenis alapja lehet egy fotós útjának, fejlődésének, önértékelésének. Ez az, ami tanítható.
Tanítható a technika, az alapvető szabályrendszer, a marketing, a kommunikáció, taníthatóak az apró trükkök, amiket az ember a gyakorlatban kialakít segítségként magának. Tanítható a térhasználat is, vagyis nálunk ugye az enteriőrben való fotózás sajátos gondolatmenete.
Amikor végre vettünk egy nagy levegőt, és azt mondtuk: OK, csináljuk, nyilvánvaló volt, hogy ezek mentén indulunk el. A Rooms adta magát. Ott nálunk jobban senki sincs otthon. Ott a fotózások során is sokan kérnek tőlünk tanácsot, segítséget.
Enteriőrben fotózni számunkra a világ legtermészetesebb dolga, mert mindig is csináltuk, mert ebben szocializálódtunk, ha lehet így mondani. Esküvő fotósokként pedig soha eszünkbe sem jut normál, vásznas stúdió beállításokban gondolkodni. Nem véletlen, hogy úgy lettünk stúdiótulajdonosok, hogy a klasszikus stúdiófotózáshoz semmi közünk.
A nyitás óta eltelt másfél év pedig bőven felruházott minket tapasztalattal abban, hol is vannak a fotósok gyenge pontjai, mi az, amiben segítségre van szükségük vagy éppen inspirációra.
Izgultunk nagyon, amikor közzé tettük a hírt. Az egy dolog ugyanis, hogy sokan kérdezősködtek, de egy másik dolog, hogy amikor adott a lehetőség, akad-e valóban jelentkező. Akadt. Annyira, hogy 1 óra alatt betelt a 10 fős létszám. Megdöbbentünk, tagadhatatlan. Erre tényleg nem számítottunk. Ahogy arra sem, hogy még aznap kitűzünk egy másik időpontot, ami az elsőről lemaradtaknak lehetőséget ad és az is pikk-pakk betelik.
Nem gondoltuk persze, hogy ez a nagyságunkat mutatja, inkább azt, hogy sokkal többeket érdekel az enteriőrös stúdióban való fotózás csínja-bínja, mint hittük. Ez ugyanis – akármennyire is tömeges mértéket kezd ölteni az elmúlt évben az enteriőrös stúdiók nyitása – még újszerű. Azt is mutatja persze, hogy itthon ez a – mondjuk így – informális tanulási forma sokkal motiválóbbnak és hasznosabbnak bizonyul a gyakorlatban, mint a formális. A formális oktatás ugyanis a legtöbbször nem az életre tanít. Egymás által tudunk a legjobban előre haladni. A hétköznapokban a legtöbben egyedül dolgoznak, egyedül próbálják kitapasztalni, megtanulni mindazt, ami a sikerhez szükséges. Egyedül viszont nem megy mindig gördülékenyen, vannak kérdések, amit csak egy másik tud megválaszolni nekünk.
Akkor tanultam meg ennek az erejét és értékét, amikor először volt alkalmam más fotósokkal hosszasabban, mélyebben beszélgetni. Nem titok, ekkor már jóideje gyakoroltam a fotózást. A legmeghatározóbb élményem az volt, hogy azta, nem csak én (mi) küzdünk egyik-másik problémával. Mondhattam én addig a barátaimnak, hogy képzeld ez történt, meg hogy te mit tennél…, de belülről megélni, igazán érteni ezt az életet csak az tudja, aki benne van. Kívülről nagyon más. Van abban valami bajtársian megnyugtató, hogy mindenkiben ugyanazok a kérdések zakatolnak. Az pedig, hogy ki milyen megoldásokat talál rá, kinek, mi vált be roppant tanulságos! Akkor is az, ha neked nem ez a megoldás válik majd be, hanem a magadéra formálod később.
A workshop-oknak azt hiszem, ez a legfontosabb része. Nem lehet szakmát tanítani egy-két nap alatt. Alázatot, kitartást, szeretetet végképp nem, ami alapja annak, hogy éveken keresztül lelkesen és jól végezd a munkádat. Képtelenség – ezt a két alkalomból tanultam most meg – minden információt, tudást átadni/átvenni, mert sűrű, mert ez a hivatás millió összetevőből áll. Lendületet viszont akkorát lehet adni és kapni, ami aztán sokáig elvisz a hátán.
Ez volt a célunk azzal is, hogy este nem a megszokott fényeket, hanem színes lámpákat használtunk. A lehetőség ugyanis adott a Rooms-ban a kezdetek óta, de azt láttuk, szerettek inkább biztosra menni, a komfortzónában maradni. Pedig – ahogy a résztvevőknek is mondtuk – a siker egyik legfontosabb titka az, hogy merj első lenni, mert kísérletezni, merj olyasmit csinálni, amit előtted más még nem mert. Ez sosem könnyű, sokkal nehezebb és göröngyösebb út, mint a más által kitaposott ösvényen járni, de higgyétek el, meghálálja az energia befektetést. Most itt a ws-en élenyt biztosan adott. Szerettem látni azt a leginkább gyermeki mosolyt, ami megcsillant a többségen, hogy hűű, ez klassz, ez valami más!
A ws végén kitöltettünk elégedettségi kérdőíveket, hiszen lényeges a visszajelzés, ebből tanulunk, fejlődünk mi is. Nagyon örültünk, ha valaki a gyenge pontokra is rávilágított (pl.: lehettünk volna kevesebben is vagy még többet szeretett volna hallani erről vagy arról a témáról). Az az érzés azonban, hogy többen akadtak, akik számára ez az élmény egy új utat jelölt ki, akikben megváltoztatott valami nagyon fontosat, elmondhatatlan. Sokkal több, mint amit ilyenkor remélni mer az ember.
A workshop szépsége, hogy a tanulás kölcsönös. A résztvevők kérdései, egymással való beszélgetései mind-mind egy-egy előrelépést jelenthetnek. Úgy is kölcsönös viszont, hogy mi is tanultunk a többiek által. Nem csak azt, hogy lehetne még hasznosabbá, még érdekesebbé tenni az oktatást, hanem tanultunk magunkról, a szakmáról is rengeteg mindent.
Ráadásul a két csoportnál egészen más élményeket éltünk át. Valahogy úgy alakult, hogy annyira, de annyira különböztek, ami már zavarba ejtő volt. Az egy dolog, hogy természetes módon úgy oszlott meg az összetétel, hogy az első csapatban túlnyomórészt kezdőbbek gyűltek össze, míg a másodikban főleg már tapasztaltabb fotósok. (Megjegyzés: eztán kezdő és haladó csoport külön lesz valószínűleg, bár megvoltak a vegyes összetétel határozott előnyei is.) Más volt teljesen a hangulat, a prioritások, a lelkesedési szint, a kommunikatívság, a kitartás, az egymáshoz való viszonyulás, a hozzánk való viszonyulás, egészen más dolgok voltak érdekesek, teljesen más kérdések hangzottak el stb. Nem pletykálom ki a kollégáinkat, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy melyik csapatnál mi hogy alakult. ;) Mindenesetre mi szerencsés helyzetbe kerültünk emiatt, mert rögtön az első workshop-jainkból elég sokrétű tanulságot és tapasztalatot vonhattunk le.
Kicsit úgy vártuk a résztvevők kész fotóit, mint anyuka és apuka a gyermek első alkotásait. Ezekben ugyanis benne van, amit akkor át tudtunk adni, miközben a saját képükre formálták, amit ott és akkor eléjük tettünk. Kicsit ők, kicsit mi, kicsit a modellünk, Réka, kicsit a Rooms miliője, vagyis egy közös alkotás különböző személyiségeken átszűrve. Izgalmas! Éppen ezért hoztam is nektek belőle egy kis csokrot azoktól, akik szívesen osztották meg itt is a fotóikat. (A képek többségén rajta is van, hogy ki készítette, de azért így is írom: Galamb Réka, Gricz Luca, Hornyacsek Ildikó, Hajner Nikolett, Papp Lilla, Pohankovics-Jeszenszki Dóra, Szabó Barbara, Babinak köszi, hogy werkeket is küldött. ,)
Talán éppen a fenti érzés miatt a legnehezebb számomra a kritika volt. A ws ugyanis nem ért véget aznap, ma is tart. Ahogy jönnek az újabb alkotások, úgy beszélgetünk róluk. Utólag könnyebb egyébként borzasztóan okosnak lenni, de ez is egy szépsége ennek: nem vagy későn, ha csak a fotózás után esnek le dolgok, hiszen nincs kockázat. Nekünk pl. az esett le, hogy kb. elfelejtettünk fotózni a nagy szövegelésben és egyéni segítségnyújtásokban.
Elment-e a kedvünk vagy éppen megjött? Hazudnék, ha azt mondanám, nem akadtak pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy kipróbáltuk, elég volt. 99%-ban viszont nagyon élveztük. Rájöttem – és eddig nem tudtam magamról, vagyis másképp tudtam, – hogy szeretek tanítani. Szeretnék igazán jó oktató lenni egyszer. Sosem késő önmagunkban is új felfedezéseket tenni… sőt éppen ez az esszenciája ennek az egész fotós workshop-osdinak. :)
Szóval lesz hasonlóan átfogó ws a közeljövőben, már szervezzük, de még nem fixáltuk a részleteket. Sokan lemaradtak így is, hogy végül két csapat lett, őket várólistára gyűjtöttük. Azóta is többen írtatok, így úgy döntöttünk, mindenkit összegyűjtünk és úgy fair, ha először majd benneteket értesítünk az új lehetőségről.
Régóta gondolkodunk kicsit más, inkább amolyan tanulságos örömjáték-jellegű közös munkában is. Ennek az lesz a lényege, hogy együtt fogjuk bejárni az új enteriőröket. Lesz már a tavasziban is ilyen, a részletekről hamarosan írunk! ;)
Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, hálás köszönet a kis csapatunk tagjainak:
Modell – Vásárhelyi Réka
Smink – Rimár Linda
Frizura – Somogyi Gergely
Külön köszönet azért, hogy extraként a workshop résztvevői szabadon tesztelhették mindkét nap a Sigma legújabb objektívjeit!
