Egyetlen mondatban is be tudnék számolni, meg százezerben is arról az „utazásról”, amit idén év elején Szabinával és Botonddal együtt tettünk meg.
Az egyetlen mondat tulajdonképpen inkább köszönetnyilvánítás. Ez volt a bizalom, az egymásra figyelés, a tisztelet tökéletes útja. Köszönjük, hogy részesei lehettünk nem csupán az esküvőtöknek, hanem az életeteknek is. Köszönjük azt a mérhetetlen odafigyelést, emberséget, amit tőletek kaptunk. Látjátok, ez az, amiből általatok aztán tényleg példát mutató blogbejegyzést lehet írni! :)
Azért mégiscsak mesélek többet is, mert kevesek várták ekkora izgalommal a beszámolónkat, ráadásul mi is nagyon várjuk Botond hozzászólásait, amit ígérget már egy ideje. ;)
Nagyon gyorsan történt minden. Egy nap megérkezett hozzánk Szabina levele mindenféle részletes információval az elképzelésük kapcsán. Már akkor arra gondoltunk, hogy milyen nagyszerű olyankor ajánlatot adni, amikor valakik ennyire ügyesen, mindenre kitérve írnak nekünk. Ráadásul az a megtiszteltetés ért minket, hogy ők már a levél írásakor tudták, mindenképpen minket szeretnének és még az időpont választását is ránk hagyták a kiszemelt lehetséges dátumok közül. Az már csak hab volt a tortán, hogy Botond másik szerelme miatt – ami a foci, pontosabban az AC Milan, mielőtt még félre értenétek – milanoi kreatív fotózásra vágytak. (Aztán később kiderült, hogy nagyon tudatosan, felkészülve a blogunkból és követve mindent, amit leírtunk állt össze ez a levél, na ettől aztán még jobban szerettük… :) )
Bevallom újra, hogy egyetlen dolog volt azért, amitől megszeppentünk. (Azért újra, mert egy korábbi bejegyzésben sikerült már ennek hangot adnom, amitől aztán Szabina és Botond szeppent meg… vagy esett inkább kétségbe… nem is tudom… mindenesetre szegények még az esküvőn is többször megkérdezték, hogy jó lett-e így, van-e még valami útban…) Szóval ez maga az esküvő helyszíne, ami nagyon szokatlanul egy autószalon volt. Utólag el kell ismernem, hogy sokkal ügyesebben megoldottak mindent és eltüntettek minden lehetséges zavaró tényezőt, mint reméltük.
A nap során két kedvenc részem volt. Az egyik a fogadalom a polgári szertartáson, amin egyszerre tudtam meghatódni és jót nevetni is. A másik pedig …hát sosem gondoltam, hogy ilyet kijelentek, de általuk még Kasza Tibit is megszerettem. Ő volt ugyanis a meglepetés vendég. S bizony a nyitótánckor meghatódtam, a műsor alatt pedig olyan jól szórakoztam, hogy csuda. Hát ez az esküvő tényleg a váratlan élmények tárháza lett számunkra!
Ide teszem az esküvői képeket, csak úgy hánya-vetin kivételesen:
A másik kis akadály, amivel meg kellett küzdenünk, az Botond még csak bontakozó fotómodell tehetsége volt. (Szépen fogalmaztam, látod?! :D ) Emiatt azonban nem mi izgultunk, inkább ő. Mi tudtuk, hogy előbb-utóbb belelendül a félelme ellenére is, hogy őt nem lehet jól fotózni és nem is szereti… Így is lett.
Hősiesen megküzdött azzal a helyzettel is, amikor a Szent Márk téren „pódiumra” állítottuk őket, aminek aztán az lette az eredménye (azon kívül, hogy izgulhattunk, nehogy lebillenjenek), hogy mindenki őket bámulta és fényképezte. Időnként még kifejezetten lelkesen ötletelt is… amiből aztán valami megvalósult, valami meg… valami meg ugye majd egyszer… Így legalább van ürügyünk visszamenni Velencébe, mert Botondnak sikátoros-támaszkodós fotót kell készítenünk. Esküszünk, hogy nem direkt nem született meg ez a fotó! De azért szeretnénk repetázni!
Milanot említettem, hogy is kerültünk mégis Velencébe (is)? Szó szerint valahogy úgy, hogy Szabina és Botond elvittek minket is a mini nászútjukra. Kicsit komolyabban, ők még nem jártak ott és arra gondoltak, ha van időnk, kedvünk, akkor aludjunk ott egy éjszakát és nézzük meg a várost csak úgy, minden fotózási kötelezettség nélkül.
Ezt is úgy szeretem bennük! Elmegyünk egy ilyen csodálatos helyre és nekik az jut eszükbe, hogy vajon ez a plusz idő, nap nem okoz-e nekünk problémát, hogy szeretnék, ha mi is lazítanánk közben és kicsit nyaralnánk is. Persze egy fotós nem bír magával ilyenkor. Azt hiszem, hogy megőrültünk volna, ha legalább pár civilruhás fotót nem készíthetünk ott róluk (nem turistásat, bár most életünkben először az esküvői sorozat ilyeneket is tartalmaz a kedvükért, de ezeken meg jól mulattunk).
Nem kellett azért kérlelni őket szerencsére, hogy vegyék fel a városnézéshez az „ünneplőjüket”. nekik így lettek velencei képeik, mi meg kicsit kiélhettük magunkat. Sajnos tényleg csak kicsit, mert térképpel, részemről vélt tapasztalattal nekilendülve sikerült egy ekkora városban eltévednünk, pontosabban teljesen rossz vízibuszra szállnunk, aminek köszönhetően körbehajóztuk az egészet… kívülről, az iparnegyed felől persze. Szerintem azért ezt Botond annyira nem bánta, mert addig sem kellett fotózkodni. :D
Végül aztán csak sikerült lekászálódnunk a tengerről. Ennek az egyetlen előnye az volt, hogy Velencének olyan részén fotózhattunk, ahol csak kevés ember járkált, ami nagy ajándék. Persze ára is volt, mert így sok más, nevezetesebb helyen készült képről egyszerűen le kellett mondanunk. Nagyon korán keltünk mindannyian, nem is ettünk aznap sokat, így a vacsorát választottuk kékfényes fotók helyett is.
Aztán gondoltuk, hogy megyünk még egy kört így este a vízibusszal, hogy lássanak is valamit a városból, de annyira elfáradtak szegények, hogy elaludtak, majdnem mi is. Volt is lelkiismeret-furdalásom, hogy nem hagytuk őket várost nézni a fotók miatt…és még csak nem is sikerült minden kép olyanra, amilyet szerettünk volna.
Aztán gondoltuk, hogy megyünk még egy kört így este a vízibusszal, hogy lássanak is valamit a városból, de annyira elfáradtak szegények, hogy elaludtak, majdnem mi is. Volt is lelkiismeret-furdalásom, hogy nem hagytuk őket várost nézni a fotók miatt…és még csak nem is sikerült minden kép olyanra, amilyet szerettünk volna.Ennyit a romantikáról. (Ez emlékeztet kicsit a párizsi hajnalra ott a Trocaderonál…)
Másnap reggeli után irány Milano!
Jut eszembe, a változatosság kedvéért ezúttal is folyamatosan az eget kellett kémlelnünk, hogy vajon zúdul-e ránk eső vagy sem. Az előrejelzéshez képest egészen szerencsésen megúsztuk. Sőt! Mintha a San Siro stadion és az időjárás megérezte volna, hogy az egész utazás célja az ottani fotózás volt (minden más csak bónusz), utolsó délelőttre igazi nyári meleg lett márciusban.
Node kanyarodjunk még kicsit vissza. Emlékszem, hogy Szabina mennyire édesen és lelkesen várta, hogy a dóm látványa számunkra is akkora élmény lesz-e, mint anno nekik. S bizony, lenyűgöző az épület!
Igazán csak akkor eszméltünk erre rá, amikor a bevásárlóközpont teraszán állva bámultuk a naplementében a tetejét! Ahová sajnos nem jutottunk fel, de sebaj, újabb ok a visszatérésre. ;)
A délutáni-esti órákban persze lehetetlenség volt ott fotózni, lépni sem lehetett a tömegtől, így aztán – mostmár úgy tűnik, ez is hagyomány – felkeltünk hajnalban. Azt hiszem, fáradság ide vagy oda, nagyon megérte. Cserébe ugyanis szinte üres teret és csodálatos napfelkeltés fényeket kaptunk ajándékba, utána pedig a reggeli még jobban esett!
Aztán jött csak az igazi ajándék. Amire nem is számítottunk! Velence gyönyörű, Milano úgy szintén számos fotótémát rejteget, node a satidon látványa! Váratlanul lenyűgöző volt. Talán pont ez a váratlanság fokozta ennyire az élményt, mert így utólag bevallhatjuk, hogy nem szeretjük a focit (bocsánat mindenkitől, aki igen), nem is tudtuk igazán, hogy mennyire lesz jó ez a stadionos dolog, de mivel fontos volt számukra, nyilvánvalóan kicsit sem ellenkeztünk.
Sosem felejtjük el szerintem azt a pillanatot, amikor elénk tárult a pálya! Azt sem, hogy Botond számára szemmel láthatóan mekkora élmény volt bejutni olyan helyekre is, ahová normál esetben nem mehetnek látogatók. S bizony nekünk is, ki tudja mért, de hát az volt és kész. Sosem szabad ítélni előre, ebből is tökéletesen kitűnik! Az ajándékok sokszor egészen váratlan helyekről érkeznek.
Szabinától és Botondtól pedig sok ilyen ajándékot kaptunk. Élményt, emberséget és örök emlékeket, amik legalább annyira maradandóak számunkra, mint számukra a fotók, amiket cserébe készíthettünk nekik.
A külföldi fotózások legnagyobb ajándéka viszont az, hogy ilyenkor a szokásosnál is többet kapunk a párjainkból és többet is adhatunk magunkból. Ennyi időn át együtt lenni ugyanis azt jelenti, hogy óhatatlanul megnyílunk jobban egymás előtt, így aztán olyan ez, mintha a barátainkkal mennénk egy felejthetetlen kirándulásra.
S tényleg, újra csak azt írhatom, mennyi, de mennyi élmény…most, hogy felidéztem, rájöttem, még oldalakat tudnék írni! Node Szabina, Botond, most Ti jöttök. ;)
