Kényes téma. Éppen ezért számítok a nyitottságotokra. Nem csak a tiétekre drága menyasszonyok és vőlegények, hanem a Tiétekre (legfőképpen) is családtagok, barátok, vendégek. Túlmutat nyilván a fotózáson, sőt az esküvőn magán is, átszövi az életünket.
Éppen ezért nem is elsősorban fotósként szólok hozzátok, inkább egykori menyasszonyként és olyanként, aki már sokszor öntött lelket elkeseredett párokba. Inkább interaktív beszélgetésnek szánom, gondolatindítónak, mintsem „megadom a megoldást” cikknek.
Rögtön a lényeggel kezdeném, nem kertelve, hogy emészthessétek ezt az olvasás végéig és remélem, azon is túl:
Ne szóljatok bele mások esküvőjébe. Semmilyen módon!
Miért ne? Röviden azért:
Mert ez nem a ti napotok. Nem rólatok szól. (Akkor sem, hogyha ti fizettek.)
Mert minden kritikával, nyomással, amivel a saját akaratotokat szeretnétek érvényesíteni, bántjátok azt a két embert, aki így is a lelkét kiteszi azért, hogy az esküvőjük mindenki számára csodálatos nap legyen. Akkor is, ha mindezt szó nélkül tűrik, maradandó sebeket okoztok, talán éppen azoknak, akiket a legjobban szerettek a világon. Megéri?
Alaptézis
A legtöbb családtag vagy éppen barát persze segíteni szeretne, ez a jó szándék vezérli minden megnyilatkozását. Hogyha azonban a dolgok valódi lényege mögé nézünk, nem látunk mást, csupán önérvényesítést. Nincs ez persze másképpen az élet más területein sem. Olyan jelenségről beszélünk, ami réges-rég beleivódott a hétköznapjainkba. Legtöbbször már nem is tudatosan, hanem automatikusan, ösztönösen teszünk velős megjegyzést azokra a dolgokra vagy személyekre, amik vagy akik nem tetszenek, mindez nem mentesít azonban a tett súlya alól. A családban bármilyen döntésnél szembesülhetünk a vélemények és célok ütközésével, amit meg kell tanulnunk kezelni, és bizony szükség van arra is, hogy önmagunknak is tükröt tudjunk mutatni. Talán erre van a legnagyobb szükség ilyenkor. Gyakran ugyanis ez hiányzik legjobban ahhoz, hogy elsimuljanak a dolgok. Sosem szabad elfelejteni, hogy minden éremnek két oldala van: egészen bizonyos, hogy mindkét oldalon rejlik igazság és badarság, jó és rossz, ártó és segítő szándék is.
Amikor tükröt kell magunk elé tartani: példák az életből
Ki a főszereplő?
Tavaly történt egy egészen furcsa eset velünk. Felhatalmazást kaptam, hogy elmeséljem, szerintem elgondolkodtató a határaink kapcsán. Egy kicsi esküvőn voltunk. Nem is számítottunk násznépre, de aztán úgy alakult, hogy néhány nagyon közeli családtag és barát is jelen volt a szertartáson. Persze nem így készültek, csak a fotózásra kísérték őket, de a szabadtéri környezethez és a pár lazaságához is teljesen passzolt ez a spontaneitás. Senkit sem zavart ott a dolog. Elkészültek a képek és a slideshow. A pár imádta mindkettőt. Majd kaptunk tőlük egy levelet, hogy újra tudnánk-e készíteni a slideshow-t, mert az egyik vendég (nagyon közeli családtag) nehezményezi, hogy rövid nadrágban és pólóban látszik a képen, persze őket ez nem zavarja, de családi konfliktus keveredett a dologból. A legrosszabb ebben az volt, hogy ők, ahogy írták, repdestek az örömtől és olyan büszkén osztották meg a kisfilmet a képekből. Aztán ez az egész – és még néhány megjegyzés 1-2 bohóckodós képre – teljesen elkeserítette őket. Miért volt baj a bohóckodás és a póló? Mert nem illik. Ez azonban közel sem volt hagyományos esküvő és hagyományos szituáció… a „mit fognak rólam mondani” viszont legyőzte a „veletek örülök” érzést… Mit sem törődve azzal, hogy valójában így hozták csak igazán kellemetlen és rossz szemmel nézhető szituációba magukat az érintettek, ráadásul fájdalmat okoztak az ünnepelteknek. Tipikus és szomorú eset.
Álmok ütközése
Többször találkoztunk már azzal is, hogy a szülők képtelenek voltak beletörődni a „ketten összeházasodunk valahol a világvégén” vagy a „csak egy mini esküvőt” akarunk gondolatba. Így a párok alapvető elképzelése már csírájában meghiúsult. Sosem felejtem el, hogy anyukám, akinek egy szem gyermeke vagyok, de ugyanott azt gondoltam róla, hogy ő aztán mindenre nyitott, majdnem elsírta magát, amikor felvetettem, hogy nem akarunk hagyományos esküvőt, szívünk szerint elutaznánk, és csak úgy összeházasodnánk. Mondtam persze, hogyha akarnak, jöhetnek, de ez sem segített. Érthető valahol, hiszen ez egy mérföldkő az életben, a szülői házról való végleges leválás pillanata hivatalosan is, családok meghatározó egyesülése, kimaradni ilyesmiből nagyon nehéz lehet. Ugyanott ez mégis csupán egy ünnep, egy fesztivál, egy családi esemény a sok közül, amin életünkben részt vehetünk. Nem veszítjük el egymást ezután sem, nem hiúsul meg semmi sem attól, hogy elmarad. Nem leszünk attól kevesebbek, hogy nem 200 fős lakodalmat csaptunk. A házasságkötés, két élet összekapcsolása, tulajdonképpen két ember egészen intim ünnepnapja még akkor is, ha ezzel egyesítenek két családot is. Akkor is, ha tradicionálisan nem így gondolunk rá. Nehéz ugyanott a tradíciókra fittyet hányni, és szükség is van a hagyományok őrzésére, ezt nem vonom kétségbe. Személyes tapasztalatból tudom azonban (és nem csak a saját példámból), hogy a második terv sosem lesz az igazi a pár számára. Mindig kicsit kényszerű, a megfelelni vágyásból, a megbántani nem akarásból eredő… Ki járt jobban? Ki rosszabbul? Ki veszített, veszíthetett volna többet? Van-e itt egyáltalán győztes vagy nyertes? Nincs. Kompromisszumok egymásra épülése van.
Kinek az esküvője?
S egy másik, amikor valójában nem a párról, hanem a felhajtásról és a szokásokról szól minden. El sem hinnétek, hogy ez mennyi esküvőt érint! S ezt nem a párok generálják (legalábbis az esetek nagy többségében). Gyakran megesik, hogy a szülők szeretnének az esküvővel bizonyítani a rokonságnak, ismerősöknek. Miért? Felvágásból, valamiféle hiány(érzés) kompenzálásából? Tulajdonképpen számos gyökere lehet ennek. A „most aztán megmutatom” pedig azt eredményezi, hogy azok, akikről valójában szólnia kellene a napnak, egészen háttérbe szorulnak. Szélsőséges esetben semmi sem úgy történik, mint ahogyan ők megálmodták. Szomorú látvány ez fotósként is. Olyan a mi szakmánk, amely által az emberek lelkébe láthatunk. Látjuk így azt is, mikor fotózunk álarcot, színfalat és mikor valóságot, valódi érzéseket. Mi marad a nagy felhajtás után? Valóban tudnak azok a szülők boldogok és elégedettek lenni, akik rendeztek maguknak egy esküvőt? Lehet, lehet, hogy nem. Lehet, hogy sosem jönnek rá, hogy volt egy második esküvőjük is, a gyermeküknek meg csak egy jelmezbálja. Lehet, hogy büszkélkednek még az eseménnyel évekig, de a lelkük mélyén, azt hiszem, hogy ez inkább valami másról szól, valamiről, amit egy csinnadratta biztosan nem oldhat meg. S a gyermek? Sérül? Nem sérül? Elfogadja? Lázad?
Az anyagiak
Erről ejtsünk elsők között szót. Egyrészt a tradicionális gyökerek miatt, másrészt, mert a probléma ott lép fokozottan életbe, ahol a szülők állják az esküvő költségeit.
A hagyományoktól eltérően ma már a legtöbb pár saját maga finanszírozza az esküvőjét, ami egészen más lehetőségeknek ad teret és megváltoztatta a szülői szerepet is (háttérbe szorította, hogyha nagyon egyszerűsíteni akarjuk) az esküvők szervezésében. A változásokhoz igazodott a párok elvárása és mentalitása is az esküvőkkel kapcsolatban. Kevésbé tartják szentnek az anyai, atyai intelmeket, és valljuk be, nincs is ezzel semmi gond önmagában. Egészen más világot élünk, mint 20-30 évvel ezelőtt. A szülők egy része persze ebbe nehezen törődik bele, a gyerekek meg sokszor rosszul kezelik ezt a helyzetet, amiből kisebb-nagyobb konfliktusok erednek.
Abban az esetben viszont, amikor az anyagi támogatás a szülőktől érkezik, már sokkal több kérdés felvetődik. Az első és legfontosabb, hogy a pénzért (vissza)vásárolható-e a döntési jog? Hol vannak a határok? Vajon, ha ajándékot adunk, akkor cserébe jár-e bármi is? Vagy az esküvő finanszírozása nem ajándék, hanem kölcsön, amit valamilyen módon vissza kell fizetni?
Sokszor kimondatlanul is kölcsön, igen. Elvárják a szülők a pénzért cserébe a beleszólási jogot. Ha tetszik, ha nem, ezzel számolnia kell a pároknak, akik nem maguk fizetik az esküvőjüket. Hogy ez helyes-e? Mondhatom, hogy ki-ki döntsön saját belátása szerint, de igazából azt gondolom, hogy nem, a hagyományok tudatában sem. Hogyha egy szülő tudja, hogy ezzel jogot formál a beleszólásra is (mint, amikor a gyerekei kicsik voltak és szükségük volt a támogatásukra mindenben), talán szerencsésebb, ha nemet mond. A gyermekek ugyanis felnőttek és ez most egy fontos lépés az önállóvá válásukhoz. Úgy látom, hogy a nyomással, éppen ezt akadályozzák, ráadásul felesleges feszültséget keltenek maguk és gyermekeik és a pár tagjai között is. Ugyanott persze a szülők iránti tisztelet elvárható a pártól, de a tisztelet nem azt jelenti, hogy fejet kell hajtani mindig, minden akaratod előtt, ezt sose feledd.
Másrészt, aki nem tudja finanszírozni az esküvőt saját maga, kénytelen elviselni a következményeit. Így felvetődik egy újabb problémakör: házasodjon-e az, akinek nincs rá saját anyagi forrása? Vajon nem volna-e célszerűbb kivárni, amíg lesz rá pénz? Ez tényleg csak egy papír. Ma már nem ezen múlik az együttélés, sőt a gyermekvállalás lehetősége sem. Aztán pedig az is kérdés, hogy más pénzével miként is szabad gazdálkodnunk? Nyújtózhatunk-e tovább, mint amennyit adnának (a sajátunk felett dönthetünk ugye így, ha valamire többet kell költenünk, mint gondoltuk)? Ha többet akarunk, azt hogy kérjük? Ha ők azt nem akarják, mi akarhatjuk? Aki fizet, az mondja ki az utolsó szót?
Hol csúszik el a kommunikáció?
Minden apróságoknál kezdődik. „Hát kislányom nekem jobban tetszik a lila, mint a rózsaszín, de te tudod…„, „az én időmben ez egészen másképpen volt, úgy hogy…”, „A szomszéd Petiéknél úgy volt…”, s aztán az egyik kulcsmondat „Úgy illik, hogy…”. Ismerős?
Amíg ez megmarad a véleménynyilvánítás szintjén, egyszerűen el kell fogadni, hogy nem vagyunk egyformák mindkét fél részéről. Tulajdonképpen furcsa is volna, hogyha generációs különbséget áthidalva, minden részletben egyet értene egy pár a család többi tagjával.
Az első fokozatnál, csendben tudomásul vesszük, majd azt csináljuk, amit jónak látunk. Ez egy ideális megoldásnak tűnik. Az is?
Akkor, hogyha a családtag, barát is képes ebbe beletörődni és nem forszírozza tovább. Hogyha mi sem mardossuk magunkat, mert valakinek nem tetszik, amit kitaláltunk.
A második fokozatnál vitába szállunk. „Ez tök hülyeség, én nem ezt akarom…”. Jó ez?
Legalább kimondtuk, ami nyomja a lelkünket, ami előrelépés, hiszen a feszültséget leadtuk… egy időre… De természetesen nem a legjobb, mert ebből születnek a veszekedések, a nagy konfliktusok és az orvosolhatatlan sérelmek. Hogyha erre a válasz az, hogy „rendben, mit szeretnél…”, akkor nincs nagy gond persze, hiszen ott a lehetőség! Megértetni, megszerettetni, megismertetni a saját világunkat a másikkal.
A megértés, a befogadás kulcsfontosságú (akkor is, ha zárt kapukat döngetünk). Segíthetsz azoknak, akik kevésbé nyitottak azzal, hogy megmutatod, megismerteted az újdonságban rejlő pozitív dolgokat. Elmondod, miért annyira fontos ez számodra, miért ezt, miért így tennéd. A legtöbbször nem fogsz süket fülekre találni, ha türelemmel és szeretettel vezetgeted őket. Természetesen mindez energiát kíván, de hidd el, megéri.
Vannak megtörhetetlenek is. Legyen ez a harmadik fokozat.
Általában ilyenkor döbbenten és tehetetlenül állunk. A másik makacsul ragaszkodik az igazához, a jól bevált dolgokhoz, olyasmikhez, amik az ő ízlését szolgálják. Mi pedig? Sokszor sírunk értetlenül, dühösen, kiábrándultan. Majd mélyen hallgatva nagyokat nyelünk, majd fejet hajtunk az akarata előtt; vagy ha már túlfeszültek a húrok, dühödten üvöltünk és erővel próbáljuk „megértetni” magunkat. A legrosszabb esetben pedig odáig fajulnak a dolgok, hogy már a pár tagjai is veszekednek egymással az esküvő részletein, azon, hogy ki, kivel és miért ért vagy nem egyet.
Itt aztán minden és mindenki sérülhet.
Megéri?
Dehogy!
Ez „csak” egy esküvő!
Az számít, hogy mennyire szeretitek egymást. Nem az, hogy hol, kikkel, mikor és miként!
Nemrég egy menyasszonyunknak azt mondtam, azt döntsd el, mennyire fontos ez a dolog számodra. Ha el tudod engedni, hagyd rá, és légy te a bölcsebb. Hogyha tényleg ez az egyik legnagyobb vágyad, akkor viszont állj ki magadért. Talán két hét is eltelt, mikor visszahívott és elmondta, úgy döntött elengedi, de már annyi mindenről lemondott a leendő anyósa miatt, hogy ez az esküvő már nem is hasonlít arra, amilyet szeretett volna. Szomorú volt, elkeseredett… én pedig arra gondoltam, hogy jóval az esküvő után fogja tudni csak felmérni a valódi károkat, a tényleges veszteségeket és értékelni azt, hogy vajon megérte-e. Lemondani, elfogadni vagy éppen érvényesíteni. Szurkolok neki és nagyon várom, hogy mindez ne tűnjön majd annyira tragikusnak, mint most. Remélem, így lesz.
Ugyanott nem is az az igazán nagy baj ilyenkor, hogy megmérgezi az esküvőt, aki rá akarja erőltetni a párra (vagy valamelyik tagjára) az akaratát. Hanem az, ami megmarad utána. Az esküvő csak egy nap, ünnep, de nem az életünk. A családi (baráti) kötelék viszont egy életre szól. A baj az, hogy az esküvő körüli felesleges ízlés-akarat-viták ezt a köteléket is képesek maradandóan megmérgezni.
Még egy intő példa
Imádom a nagymamámat, ő az egyik legfontosabb ember az életemben, de ahányszor szóba kerül az esküvőnk, mindketten nagyot nyelünk. (Tudnék mesélni más családtagjainkról is, bocsánat mamika, hogy pont téged veszlek elő, de szemléletes példa vagy. :) ) Ő a saját álomesküvőjét, én meg az én álomesküvőmet szerettem volna. Nem sokban hasonlított a kettő, és mivel meglehetősen akaratosak vagyunk, a kiabáláson kívül nem sok kommunikációs eszközt vetettünk be. (Csakhogy értsétek a dolog komolyságát három „rettenetesen fontos” kérdésen és ezek variációin veszekedtünk: ő otthoni, kerti party esküvőt szeretett volna, én meg bármit, csak otthon ne; ő szeretett volna sok sütit sütni, én meg ezt feleslegesnek tartottam; ő meg akarta hívni XY-t, én meg nem). Eljött aztán az esküvőnk napja, a mami egy egész autónyi sütit sütött, amit persze nem tudtunk hol tárolni. Szegény 2 hétig dolgozott megállás nélkül, nagyon fáradt volt, és végig kellett néznie (nekünk is), ahogy egy jelentős része kárba vész a 40 fokban. Én meg legszívesebben kidobtam volna a kukába az összes süteményt. Rá se néztem. A mamira se. Még a szülőköszöntésnél is egészen cinikus gondolataim támadtak a támogatás szó hallatán, így aztán megható korántsem volt az esküvőnknek ez a része: odanyomtam a virágot és adtam két puszit… Aztán a szertartás végén odarohant a szokásos lendületével a mikrofonhoz, hogy elmondjon nekünk egy verset köszöntésként. Mindenki szívét felderítette, nekem csak kényszermosoly volt az arcomon, üresnek éreztem. Most, hogy rá gondolok, persze sírni is tudnék, de ott szerintem meg sem köszöntem… Aztán mindenki járta a maga útját. Én lehetőleg a tőle távol esőt, szerintem ő is így volt ezzel. Elveszítette a szemüvegét, amitől kezdve csak ekkörül forgott számára a világ, semmi mással nem foglalkozott. Bár gyanítom, hogy ez is valamiféle okozata volt már a dolgoknak és ennek az egész konfliktusnak. A szemüveg-aggodalom vége az lett, hogy megfájdult a feje, és a tervezett ottalvás helyett vacsora után közvetlenül hazavitette magát, jóllehet hosszú évekig várta, hogy ő majd táncol az én lakodalmamban. Rosszul érezte magát. Egész nap. Kritizált is, bár ezt már azért megszoktam. :) Valószínűleg azonban inkább az volt a baja, ami nekem. Életem és élete egyik legfontosabb napján, amit talán jobban várt, mint bárki a családban, elfelejtettük szeretni egymást. Miért? Holmi sütemények és vendéglista miatt. Nevetséges dolgok. Sosem változtathatunk már ezen. Nem a sütire, a vendégekre emlékszünk majd, hanem az űrre, amit az hagyott, hogy nem öleltük meg egymást tiszta szívből.
Megéri?
Nem!
A korábban említett telefonbeszélgetés során azon gondolkodtam, vajon mi lesz később. Mi lesz, ha más, nagy dolgok lesznek készülőben: ház, gyerekek? Folyton üvöltött bennem egy hang, hogy jaj, ne hagyd magad! Ha most szó nélkül hagysz mindent, mindig így lesz. Vajon így lesz? Nem tudhatjuk.
Nem mindig célravezető a szembeszállás sem, különösen, ha ahhoz rossz eszközöket választunk (pl.: üvöltözés). Van, hogy bölcsebb hallgatni és magunkban helyre tenni inkább a történtetek. Megérteni, hogy mi számít igazán és mi nem.
Az viszont biztos, hogyha meg sem próbáljuk elmondani, mit érzünk, ha nem közelítünk a másikhoz, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy rossz vége lesz.
Minden veszekedés nyomot hagy bennünk. A bennünk rekedt rossz érzések sem tűnnek el nyomtalanul sajnos. Van, amit fel tudunk, fel lehet dolgozni, de van, amit nem vagy csak részben. Megkísérelni viszont mindig szükséges (a megértést, megértetést, a békítést és feldolgozást egyaránt), ha kell, akkor a büszkeségünk árán.
Mi hát a megoldás?
Gondolom, ez foglalkoztat a legjobban téged is.
Nyomás alatt vagyunk nap mint nap mindannyian. Néhány szóval megmagyarázhatatlan vágy él ugyanis bennünk arra, hogy megfeleljünk másoknak. Akkor is, ha a szavaink tagadják, ha ellenkezünk, ha szembeszállunk. Ez az egyik legfőbb hajtóereje az esküvő körüli családi konfliktusoknak is. A szülő meg akar felelni a rokonoknak, egy régi vágyának, a hagyományoknak, az illendőségnek stb.; a pár meg akar felelni a szülőknek (akkor is, ha vitáznak), a családnak, barátoknak, az álmaiknak, a legújabb trendeknek stb. Nem lehet és nem is kell azonban mindig, mindenkinek megfelelni! Ezt pedig mindkét részről el kell fogadni.
A legjobb megoldás bizonyosan az, ha bele sem kezdünk egyik részről sem a parttalan esküvő körüli vitákba. Elfogadjuk, hogy ez egy ünnepnap, egy a sok közül, ami fontos, de nem életbevágó. Ami elsősorban a PÁRRÓL szól, nem a szülőkről, nem a család többi tagjáról, nem arról, hogy most aztán „meg lehet mutatni”.
Vannak sokkal fontosabb dolgok. Például a szeretet és a tisztelet.
Mivel ez tényleg egy kibeszélős téma és nem a szokásos tanácsadós, nagyon szívesen fogadom a saját történeteteket, a véleményeteket, bármit, amit megosztanátok ezzel kapcsolatban velünk. :)
