Évivel és Janival kalandosan alakult a kapcsolatunk már a legelején. Úgy indultunk, hogy a csodálatos vintage (rusztikus elemekkel fűszerezve) esküvőjüket is fotózzuk, aztán mégsem lett „hivatalos” fényképészük, bár egy kedves barátnőjük is szeretett volna minket nászajándékba adni nekik. :) Abban viszont megegyeztünk rögtön az első találkozásnál, akárhogy is döntenek, készítünk egy vintage kreatív fotósorozatot közösen, méghozzá az esküvői dekorációjuk egy részét felhasználva, amelyek már Évi esküvői mappájában is lenyűgöztek bennünket.
Így hát néhány nappal az esküvő után Évi felhívott, hogy akkor ők készen állnak, keressünk egy olyan időpontot, ami még lehetővé teszi a nyári hangulatú képeket. Szerencsés napot választottunk végül hosszas egyeztetés után. Abban az időszakban az utolsó igazán szép, napsütéses nap volt, ráadásul még későn induló, hosszú naplementével, amit végre nem takartak felhők sem. Tökéletes a vintage fotókhoz! :)
Már csak a helyszín okozott fejfájást… szeptemberben nagy kihívás szabadon lévő szalmabálákat találni a fotózáshoz ideális környezetben, jól megközelíthetően, nem messzebb fél órás autóútnál egyikünktől sem (munka után, hétköznap tudtunk csak időpontot találni). Még az utolsó nap délutánján is kutakodtunk (persze volt B terv…csak nem tűnt az igazinak…)… és láss csodát, a google maps a segítségünkre sietett…bár kinevettem Zolit, amikor elkezdte tüzetesen vizsgálgatni a térképet, hogy lát-e valahol bálákat… :) Képzeljétek, látott. Nagyon közel hozzánk. Így rögtön kocsiba is pattant, hogy leellenőrizze a térképet… éééss ott voltak! Sok-sok bála és még kukorica is. Nagyot sóhajtottunk és rögtön küldtük Éviéknek a koordinátákat.
Aztán jött a kopp… (Még egyszer, mindez előző nap délután 5 óra körül történt… ) Szépen, vidáman kocsikáztunk a földúton… és csak mentünk, mentünk… de sehol semmi… én már gyanakodva néztem Zolira, hogy az egészet álmodta… de aztán megszólalt: eltűntek a bálák… az összes. Nagy levegő… kupaktanács…hogyan tovább?
A távolban felsejlett egy hatalmas rakás szalmabála és egy tehéncsorda… mint kiderült, Zoli látta tegnap is, csak mivel ez a rész szabadabbnak tűnt, nem is gondolt a másik lehetőségre. Nem volt mit tenni, odagurultunk… a hely minden szempontból tökéletes volt, egy dolgot kivéve, hogy nem találtuk sehol a gazdáját, s bár nem volt lezárva, azért nem lehettünk benne biztosak, hogy szabadon „garázdálkodhatunk”, persze magánterület tábla seholsem volt… Aztán arra jutottunk, hogy a fotózással semmiben sem teszünk kárt és, ha jön arra valaki, akkor is ráérünk megbeszélni vele… háát kellett volna még kitartóbban kutakodnunk… Na, de ne rohanjunk előre…
Szóval kipakoltuk a gyönyörű vintage kellékeket, Évi felöltözött a menyasszonyi ruhájába és Jani is felvette a stílusos vőlegény gúnyát… addig pedig a hozott holmikból kialakítottam két kisebb enteriőrt… kezdődhetett végre a fotózás…
Nagyon szeretünk az esküvő után fotózni a párokkal, valahogy mindig felszabadultabb a hangulat és sokkal több a lehetőség arra is, hogy változatos képek készüljenek. Nem csak az idő bősége miatt, hanem azért is, mert ilyenkor már kevésbé féltik a ruhájukat, frizurájukat (így került Évi is a bála tetejére), jobban el tudják magukat engedni minden szempontból és persze mi is nyugodtabbak vagyunk.
Ez érezhető volt most is – bár itt csendesen jegyzem meg, hogy szörnyű napom volt aznap és csak hab volt a tortán a bálák eltűnése, de persze a fotózás tényleg képes mindezt elfeledtetni – és ez azt hiszem, látszik a fotókon. Tudom, furcsa ilyet írni, de ez a sorozat tényleg nagyon tükrözi a mi világunkat, mindazt, amit szeretünk és ahogyan szeretünk és tudunk leginkább fotózni, ezért különösen kedves számunkra…(persze akad még ilyen kis titkos kedvencünk :)).
Már majdnem lebukott a nap, amikor rádöbbentünk, hogy bizony az egyik legfontosabb közös „szerelmünket”, a (csipke)sátrat még nem készítettük el, így hát a fiúk gyorsan nekiálltak „építkezni”, amíg mi lányok menyasszony portré fotóztunk kicsit. :)
Mivel csaknem ránk sötétedett, a zárt mécsestartókba gyertyát gyújtottunk… na, ez volt az a lépés, amit talán nem kellett volna… vagyis…Na, hosszasan gondolkodtam, hogy a sztori ezen részét is leírjam-e, de úgy döntöttem, miért ne vállaljuk, tanulságos és ez is hozzátartozik ehhez a sorozathoz.
Szó mi szó…a bika fújtatott… a gazda üvöltött…mi pedig halálra váltunk és diplomatikusan igyekeztünk csillapítani a kedélyeket… noés ép bőrrel megúszni a kalandot is… mert az autóink a bika közvetlen közelében álltak és be kellett pakolni a holmikat és nem tudhattuk, hogy a gazda hívja-e a rendőrséget… (akkor is, ha azt mondta előtte, hogy mostmár mindegy, maradjunk csak…)
Szóval ezúton is elnézést kérünk és köszönjük a gyönyörű helyszínt! :)
Remélem, nem vettétek presztízs rombolónak a történetet… sokkal inkább tanmesének… és remélem, hogy Ti is úgy gondoljátok, hogy azért ezekért a képekért mégiscsak megérte ez a kaland… persze nem vállalunk több ilyet, most szólok! ;)
