Barbi és Gábor aktív részesei voltak az idei évünknek. Amikor először találkoztunk és beszélgettünk velük, még nem is sejtettük, hogy mennyi közös, felejthetetlen élmény vár ránk!
Az első ilyen a jegyes fotózásuk volt. Szerettek volna valami olyasmit, ami különleges és közel áll mindannyiunkhoz. Barbi nekem szegezte hát a kérdést, mi az, amit még nem fotóztunk, de nagyon szeretnénk. Nem kellett sokáig gondolkodnom ugyan, de kicsit félve írtam neki, hogy nagy álmom egy hőlégballonos sorozat. A legnagyobb meglepetésemre lelkes válasz érkezett. Kiderült ugyanis, hogy ő is ebben gondolkodott többek között, csak nem tudta, mit szólnánk hozzá, s Gábor vajon szintén vállalkozna-e a repülésre. :) Már itt látszott, ami később csak egyre bizonyosabbá vált, nagyon egymáshoz valóak vagyunk. :) Gábor meg szegény, kénytelen volt folyton alávetni magát ezeknek a csajos egy húron pendüléseinknek… (persze zokszó nélkül tette, szóval minden elismerésem…) nem ez volt ugyanis az utolsó ötletünk. :)
Eljött a fotózás napja, ragyogóan sütött a nap, bár az égen fel-felbukkantak felhők. Gondoltuk, óh, hát ennél jobbat nem is kívánhattunk volna. Egészen odáig így volt ez, amíg bele nem vágtunk a fotózásba. A ballon előtt terveztünk még egy kis pikniket sárkányeregetéssel, ahol már bizony időnként fel-fel tekintettünk a sötétedő égre, hogy vajon mi lesz ebből. Még bizakodva vágtunk viszont neki a néhány perces útnak a ballonig. Még azt is bizakodva néztük, hogy szépen kiterítik, a kosárba is be tudtak szállni néhány percre.
Elkezdték felfújni a ballont, ami már önmagában izgalmas látvány volt. Hát még akkor, hogy megörültünk, amikor mondták, nyugodtan bemehetünk kicsit a belsejébe is fotózni. Gondoltuk, csodás, s hát, ha felemelkedik, úgyis készítünk még kintről fotókat. Aztán ahogy beléptünk, minden terv dugába dőlt és átalakult, elkezdett szakadni az eső, és csak esett, esett.
Mi azonban nem csüggedtünk, annyira nonszensz és varázslatos élmény volt egy hőlégballon belsejébe ragadni, amilyet mindenkinek csak kívánni tudok! :) Olyanok voltunk odabent, mint a csokigyárba rakott gyerekek. A legviccesebb pedig az volt, hogy még járókelők is bemenekültek a különleges tetőnk alá. :)
Azt viszont hiába vártuk, hogy eláll és elereszkedhetünk majd a földről… amikor kicsit alábbhagyott, kimerészkedtünk, de alig pár perc telt el, ismét zuhogott, mire a kocsihoz kerültünk, bőrig áztunk, de csak nevettünk és nevettünk. Akárhányszor eszembe jut, mindig mosolyt csal mindez az arcomra. Lehet, hogy ténylegesen nem repültünk, de az érzés, amikor erre visszagondolunk, mindig a boldogsághoz repít minket. Ennél többet pedig nem kívánhatunk. Ezért szeretem a fotózást.
Nem maradhat ki a hálás köszönet sem a ballonos fiúknak a kitartásért és példátlan segítőkészségért!
