Mindenekelőtt a legfontosabb, hogy ez amolyan sikersztori a számunkra. Mártival és Krisztiánnal ugyanis nagyon bizonytalanul kezdődött a közös utunk, jóllehet a fiúk már ismerték valamennyire egymást a közös szenvedély: a fotózás kapcsán. Mi volt mégis a zökkenő? Nem voltunk meggyőződve róla, hogy valóban úgy és azt szeretnék, amit mi adni tudunk, arról sem, hogy úgy érzik majd, megérte a ráfordított pénzt, ezért aztán próbáltuk inkább lebeszélni magunkról őket.
Ez most biztosan furcsán hangzik számotokra, majd az Esküvői 1×1 keretében elmagyarázom ennek az okát más esetekre is kitérve, de legyen ez a bejegyzés csak az övék. :) A lényeg az, hogy végül arra jutottunk, vágjunk bele. S, hogy ezt egyikünk sem bánta meg, mostmár teljes bizonyossággal mondhatom.
Persze izgultunk, vagyis én biztosan. Nem csak az előzmények miatt ám, hanem azért is, mert mindig más, ha olyasvalakinek fotózol, aki maga is szenvedéllyel űzi a fényképezést. Másképpen nézed a képeket ilyenkor és biztosan ő is. Különösen miután átadtuk a fotókat izgultam. Aztán gyorsan kiderült, hogy szerencsére nem volt miért aggódni, örültek és szeretik a képeket. Mi pedig egy nagyon kedves esküvő részesei lehettünk, amiben a legeslegjobb az a sok-sok apróság volt, amit magukból tettek bele.
Gondolok itt a kiváló ízléssel megtervezett ültetési rendre vagy a menükártyákra, a házilag varrt csipkeszélű terítőkre, de számomra hatalmas szerelem volt a köszönőajándék mágnes is, amit szintén saját grafika díszít. Szerencsére nekünk is van egy. Ahányszor ránézek a hűtőnkön, mindig eszembe jut, hogy a nehezen induló dolgokból is születhet valami jó és értékes.
Kifejezetten szerettem az első találkozás pillanatát. Azt, ahogyan mindketten meghatódtak és átélték azt a percet. Öröm volt nézni azt is előtte, ahogy Mártit az apukája öltözteti, ez olyan ritka.
Szerettem azt is, hogy a kreatív fotózás helyszíneit nagy gondossággal ők választották ki maguknak. Olyanokat, amik aztán tökéletes összhangban voltak velük, az esküvőjükkel és velünk is.
No, jó, a szalmabálákkal megszenvedtünk, de arról a durva napfény tehetett elsősorban. Van az úgy, hogy valami annyira csábító szabad szemmel, aztán valahogy mégsem működik. Az viszont nagyonis, hogy készültek olyasmikkel is, amiből együtt rögtönözhettünk egy rusztikus stílusú mini enteriőrt.
Az esküvőn láttam csak igazán meg ŐKET. Általában azért ez korábban bekövetkezik, de így még különleges élményt adott. Láttam, ahogy egymásra néznek, ahogy felszabadulnak. Akkor azt is megértettem, miért minket választottak.
Szóval minden jó, ha jó a vége, így kicsit közhelyesen, mégis nagyon igazul.
Még néhány kép:
