Van úgy, hogy az ember anélkül, hogy tudná, egyszerűen megérzi, hogy valakivel vagy valamivel valamilyen módon összetartozik. Olykor akár évek telhetnek el, mire rádöbben a kezdeti megmagyarázhatatlan érzés értelmére. Ezt éltem át a férjemmel, az esküvőkkel, Toszkánával és bizony most Jaksa Timivel kapcsolatban is.
Amikor pedig mindez összetalálkozott… nos, akkor értettem csak meg igazán nagyon sokmindent…
Node… kezdjük az elején!
Mindig megkérdezitek tőlünk, hogy a mi esküvőnket ki fotózta és, hogy milyenek a képeink. Mi pedig mindig sóhajtunk ilyenkor egyet, nem szeretünk erről nagyon beszélni. Elmondjuk, hogy nem olyanok, mint, amikre vágytunk, azt is, hogy ez nem a fotósunk hibája volt, hanem mi döntöttünk másképpen, mint amit a szívünk súgott. Meg is kaptuk érte a „jutalmunkat”.
Ugyanott, ha nem így történnek a dolgok, akkor talán nem is ülhetnék itt és írhatnék Nektek ennyi esküvő fotózásával a hátunk mögött, vagy legalábbis egészen másképpen látnánk sokmindent, amitől a fotóink sem lehetnének olyanok, amilyenek most. Nem sírtam volna el magamat a nászutunkon egy Firenzében fotózkodó menyasszony és vőlegény láttán, nem kívántuk volna vissza magunkat Toszkánába és mondtuk volna ki azt a kívánságot…inkább fogadalmat…, hogy akkor is megcsináljuk, esküvő fotósok leszünk, és visszajövünk mi még ide párt fotózni, ha nekünk az esküvőnkön nem is adattak meg álmaink fotói.
Nem tudom megmagyarázni, miért éreztem ennyire marcangolóan fontosnak a fotókat….ma sem, ami viccesen hangozhat éppen tőlem.
Bár talán mégis tudom… számomra az esküvői fotók még annál is többet jelentettek, hogy a mi különleges napunk emlékét kézzelfoghatóan is megőrizzék. Az esküvőnkre készülve szerettem bele igazán a fotózásba. Hiába volt addig is majdhogynem profi felszerelésünk, hiába fényképeztem szívesen egész életemben… a nagybetűs TÉMA csak akkor talált rám, amikor esküvő fotóst kerestünk magunknak. Nyilván minden tetszett, ami prémium kategóriás. A költségvetésünk viszont szűkösebbnek bizonyult és rossz helyen (itt) húztuk be a féket, kompromisszumot választottunk. Rögtön ezt követően lépett be Timi először az életünkbe. S rögtön két szálról is (az egyik kedves fotós ismerősünk és a legjobb barátnőm által szinte egy időben). Ekkor már késő volt…. de egyszerűen nem tudtam őt kiverni a fejemből. Még az esküvőnk előtti héten is azon gondolkodtam, hogy bár teljesen reménytelen, hogy ráérjen, meg egyébként sem szeretnék problémát okozni a választott fotósunknak, mégis felhívom őt, másért nem, egy külön napos kreatív fotózásra megkérve. Nem tettem.
Eltelt 3 év. Ezalatt pedig az életünk hatalmas fordulatot vett. Ami akkor vicces és merész ötletnek tűnt (legyünk esküvő fotósok), valósággá vált, elválaszthatatlan része lett nem csupán a mindennapjainknak, hanem a lényünknek is. Megváltozott minden, benne pedig mi is. Gazdagabbak lettünk, nem anyagilag, elsősorban lelkileg. Ugyanott szegényebbek is. Elveszítettük a csak együtt töltött időnket.
Az elmúlt évek megtanították nekem, hogy nincsen tökéletes és mégis minden úgy tökéletes, ahogyan történik. Nem baj, hogyha nem, vagy nem úgy valósul meg valami, ahogyan elképzelted, mert jó esély van rá, hogy egy későbbi megszületés ezerszer nagyobb értéket hordoz majd.
Sosem múlt a belső feszítés, hogy szeretnék másmilyen fotókat (is) magunkról, csak mélyen lappangott, hiszen a másik oldalon, nekünk kellett álmokat megvalósítani. Aztán egy nap azt éreztem, itt az idő. Zoli nem ellenkezett.
Hogy kivel fotózzunk? Kérdés is volt, meg nem is. :) Fotósként sokkal nehezebb volna választani, higgyétek el, mert más szemmel nézünk, és azt hiszem, egészen más dolgokat keresünk. Nem csupán képekre vágytunk, az ÉLMÉNYRE is szükségünk volt. Eljött a pillanat, hogy megtegyük, amit évekkel ezelőtt nem, írjunk Timinek, hogy vállalná-e a fotózásunkat. Megkönnyebbültem, amikor lelkesen fogadta az ötletet és egy olyan koncepcióval állt elő, ami álmomban sem jutott volna az eszembe! Azt ajánlotta, legyen ez egy közös, izgalmas játék: ő fotóz, mi utómunkázunk.
Timi akkor már egy ideje újra belépett az életünkbe, persze csak amúgy a látóhatáron. Szerette a munkánkat, ennek hangot is adott felénk és ez rengeteget jelentett számunkra… szerintem ma sem tudja, hogy mennyivel többet, mint puszta elismerést.
Hosszú idő telt el az első levélváltás óta a megvalósulásig, talán egy év is. Személyesen először (így hárman) télen találkoztunk a Wedding Gálán, s onnantól kezdett el valósággá válni mindez, talán előtte meg is feledkeztünk a korábbi levélváltásról…azt hiszem….
Valahogy azonban minden ötlet, minden terv megbicsaklott. Abba gyorsan beletörődtünk, hogy a külföldi (elsősorban ugye toszkánai) fotózást egyszerűen nem tudjuk időben összehangolni, aztán abba is, hogy furcsa fricska, de a saját enteriőrös fotózásunk is folyton dugába dől. Timi pedig kicsit több is lett, mint kolléga vagy a fotósunk… valaki, akivel azért is kellett éppen most találkoznunk, hogy átsegítsen minket egy mélyponton az esküvő fotózás terén.
Talán a mélypont is tette, de legfőképpen az, ami várt ránk helyette, hogy átsiklottunk az eredetileg egyeztetett időponton, mintha nem is lett volna.
Közben mi már tudtuk, hogy egy másik álmunk révbe ért: fotózhatunk esküvőt Toszkánában. Az igazi meglepetés csak akkor jött, amikor már tényleg úgy tűnt, jóideig kell még várnunk arra, hogy egy évekkel ezelőtti másik álom is beteljesüljön.
Kiderült, hogy Timiék toszkánai workshopot terveznek. Innentől felgyorsultak az események, mintha csak erre várt volna az élet ennyi időt. Akkor jöttek terepszemlére, amikor mi éppen ott voltunk! Elgördültek az akadályok is, összeállt napok alatt az egész.
Amikor ott álltam teljes díszben a tükör előtt, összeszorult a gyomrom. menekültem volna, mi tagadás. Tudom, hogy nevetséges ezek után, de utálok fotózkodni! Akkor éreztem először meg igazán, hogy az izgulós párjaink mit is élhetnek át. Ott feszített benne, hogy most végre itt tartom mindazt a kezemben, amiről álmodoztam éveken át, de aggódtam. Aggódtam, hogy Timinek vajon eleget tudunk-e tenni, vajon tényleg az sül-e ki ebből az egészből, ami majd végre nyugalmat hoz, nem vagyok-e én már ehhez röhejesen öreg és egyáltalán, mi a szöszt balettozok itt menyasszonyi ruhában?! Aztán amikor már végképp dugámba dőltem, csengettek. Timi és a férje megérkezett.
Gondoltam nagy levegő. Ahogy mentem lefelé a lépcsőn, jobban izgultam, hogy tetszünk-e majd Timinek, mint, amikor az oltár elé vonultam és Zoli először pillanthatott meg menyasszonyi ruhában. Tyűű, gondoltam, hát tényleg kellett ez nekem! Zoli persze lazán vette, ez nem sülhet el rosszul alapon. Többek között ezért is ő a tökéletes párom… :) Az izgalom elcsendesült, ahogy Timi elkezdett hozzám beszélni. Van benne valami olyan közvetlenség, ami megnyugtató.
Pistoia főterén jött csak az igazi kihívás. Ketten maradtunk (Zolinak vissza kellett mennie a fátylamért és a csokromért)… hát így kezdtük el… Izgultam-e? Egy percig talán. Egyszerűen átkapcsolt az agyam fotós üzemmódba. Ez az, amikor nem vagy szégyenlős, amikor tudod, hogy csak bátorsággal, önmagadat adva, nem ismerve lehetetlent születhetnek maradandó képek. Timi személyisége pedig nemhogy zavarba nem hozott miközben három géppel a kezében jött-ment körülöttem, hanem bástyaként hatott rám.
Megbíztam benne. Annyira, hogy a fotós részem ötletelős fele ki is kapcsolt. Egy pillanatig sem jutott eszembe, nem is gondoltam rá, hogy én mit és hogyan fotóznék. Tudtam, hogy amit ő lát, az számomra tökéletes. Mindig zavarba ejt, ha a párjaink ilyesmiket mondanak nekünk, de most értettem meg, hogy ez az egyik legjobb érzés a világon. Bízni a másikban! Erről és arról az oldalról egyaránt.
Azért nem csuktuk be teljesen a fotós szemünket, önkéntelenül is tanultunk Timitől. Bár ő mindig azt mondja, hogy nincs rá szükségünk, de ez nem igaz. Nem is hinné, hogy miközben fotózott minket, workshoppolt is. :) Méghozzá nagyon is gazdagítóan!
Persze itt is voltak „bakik”. Például, hogy alapvetően tájképes fotókat terveztünk, de mégis úgy alakult, hogy városi fotóink lettek (Verának és Lucának meg pont fordítva…:D). (Ennek egyébként utólag kifejezetten örülök!) Enteriőrt nem tudtunk toszkán tájon építeni, mert bármilyen hihetetlen is, Lucca és Pistoia között ennyien nem találtunk rá… Így aztán Timinek jött egy igazán izgalmas ötlete. Menjünk és csináljuk meg Lucca főterén az enteriőrt, ilyet még úgysem csinált egyikünk sem! Noés persze mikor megy 3 esküvő fotós a napfényes főtérre? Persze, hogy délben! Mentségünkre legyen mondva, hogy nekünk muszáj volt aznap hazaindulnunk, eredetileg már reggel utazni készültünk… Node szeretjük a kihívásokat és sikeresen le is gyűrtük őket csúcsfények ide vagy oda!
Azt is megélhettem, hogy milyen lehet a párjainknak, amikor mindenki körbe állja és fotózza őket egy-egy forgalmas helyen. A másik oldalról ez más érzés, azzal most Timinek kellett megbirkózni (hogyha komponáld ki a potyafotósokat). Zavarbaejtő… node a hagyd magad, előbb szabadulsz módszert választottuk és azt hiszem, így a világ minden táján legalább nem pofavágós fotók keringenek rólunk.
Alig indultunk haza, már égtünk a vágytól, hogy lássuk a fotókat. Most szerdán pedig végre itt voltak… nemvárt mennyiségben! Annyira izgatottak voltunk, hogy ki-be járkáltunk és már rég betöltött a katalógus, mire odaültünk, hogy na, akkor most lássuk. Már az első pár kép után tudtam, minden várakozást megért, pedig ezek nyers képek voltak.
Aztán tébláboltunk, hogy is nyúljon hozzá más fotóihoz… normál esetben nagyon gyorsan döntünk, hogy egy kép ilyen vagy olyan legyen, de most… legalább 5 különböző változta jutott eszünkbe, ami egyszerre csodálatos és zavarba ejtő volt. nekiláttunk csak úgy, random, amihez kedvünk volt (ezeket láthatjátok most)…az összes kedvencet megcsinálni, nos, még sok idő lesz. Nem is tudom, hogy utómunka kapcsán mikor voltam utoljára ennyire lelkes! Mintha életem legjobb játszóterére tettek volna! A legjobb pedig az, hogy még sokáig játszhatok vele, így aztán a megtiszteltetéssel, hogy az utómunkát Timi a kezünkbe adta még több élménnyel ajándékozott meg minket.
Ezt a két napot kivéve Toszkánában szinte egész hétvégén esett, mégis olyan 5 napban lehetett részünk és olyan érzésekben, ami ritkán adatik meg munkában és magánéletben egyaránt. Ez a pár nap újra megértette velem egy nehéz időszak után, hogy mennyire összetartozunk Zolival. Ez volt az első ok, ami miatt most és nem az esküvőnkön kellett Timivel fotóznunk. Azt is, hogy az esküvő fotózás annyira a részünk, hogy talán nem is tudnánk élni már nélküle, és, hogy ennélkül a rész nélkül nem is lehetett volna azelőtt senkivel számunkra ennyire kedves fotósorozatunk. Mert most mást jelent. Nem képeket (persze imádjuk őket), hanem beteljesülést, örömjátékot, élményt, ami maradandóbb még a fotóknál is. Ezt megköszönni szavakkal nem lehet.
Bár ezt a végére hagytam, nagyon fontos! Az elmúlt évek nem csak a fotózást és Timit hozták nekünk, hanem még számos csodálatos embert is, akik nélkül a mi fotózásunk sem lehetett volna olyan, amilyen, és akiket így utólag nagyon hiányolok az esküvőnkről. Node éppen ezekért a „beérésekért” kellett idáig várnunk! Szóval millió hála és köszönet Katicának (Something old bride) a különleges fejdíszemért, azért, hogy ennyire tudta, mire van szükségem; Erikának (Bridal Mirage) az álomfátyolért, amit olyan tökéletes érzékkel kitalált nekem, Timinek (Laura Virág) a csodálatos, szupertartós csokorért és, azért, mert szavak nélkül is mindig érti, mire van szükségem, Évának (Mosolyexpressz) a pont olyan sütikért, amiket megálmodtam és az életmentő, legfinomabb kekszekért! Drága Vera és Luca! nektek pedig kimondhatatlanul köszönjük, hogy lehetőséget adtatok egy álom megvalósításához és, hogy Vera, mintha csak a legjobb barátnőm lenne, ennyit segített nekem. :)
Miért is írtam ennyit erről? Hogy lássátok, nem baj, ha a dolgok másképpen alakulnak, mint amit elképzeltetek. Az esküvő fontos nap, de nem maga a világ! Mert a látszólag rossz mögött értelem rejtőzik. Lehet, hogy várni kell, amíg rádöbbensz, sírni is és szenvedni is talán, de akkor, amikor megértél rá, megtalál a kívánságod és meglehet, előtte nem is lelted volna akkora örömödet benne, mint megélve a hiányát.
…nem maradt más, mint ugyanez fordítva…ahogy Timi emlékszik…:
http://www.timeapictures.com/iriszzoli-toscana-legjobbja/
