Azt hiszem, itt az ideje, hogy végre belevágjunk az idei esküvőkről szóló blogbejegyzésekbe. Bízom benne, hogy vártátok már, hiszen lassan itt az augusztus vége, és persze, hogy idén sem maradtunk esküvők nélkül, sőt! Éppen a bőség miatti rengeteg munka az, ami eddig nem hagyott időt arra, hogy az élményeinket megosszuk úgy igazán veletek.
Ez az esküvő számomra Nóriról szólt, pontosabban a mi kapcsolatunkról, engedjétek meg hát, hogy így írjak az ő esküvőjükről. Furcsa talán, hogy ezt írom, de mindez azért van, mert már az első perctől kezdve úgy viszonyultam hozzá, mintha a kishúgom lenne. Nehéz megmagyarázni ennek az okát, valószínűleg Nóri kislányos bája, törékeny alkata, finomsága váltotta ki belőlem ezt az érzést. No és az, hogy láttam, szüksége van rám, a véleményemre vagy néha egyszerűen csak egy biztató szóra. Megtisztelő és felemelő mindez, hiszen akkor nyer minden igazán értelmet az esküvő fotózás során, hogyha nem csak egy szolgáltató vagyunk a sok közül, hanem valaki, valakik, akire a párok támaszkodhatnak, akik ott vannak bármikor, ha kell örömben és bánatban egyaránt. Hiszem, hogy éppen ettől olyan gyönyörű ez a hivatás, éppen ez az, ami a legmegterhelőbb időszakokban is mindig előre visz.
Nóri persze így arra is rávilágított, hogy képtelen vagyok még mindig félretenni az érzelmeimet bármit is csinálok. Néha pedig jól jönne egy kis semlegesség vagy hidegvér, de talán akkor nem is lennénk Zolival azok, akik, és a Fénylabor sem az lenne, ami.
Az életünk tele van kompromisszumokkal, áldozatokkal, jóllehet, nem szabadna így élni egyikünknek sem. Érzelmekkel élni sem azt jelenti, hogy mindig, mindenkinek kifejezhetjük azt, ami bennünk van, legyen az pozitív vagy negatív. Félünk? Bátortalanok vagyunk? Talán. Leginkább azonban illedelmesnek és tapintatosnak nevelnek bennünket. Önzőnek tartjuk a világot és benne az embereket, azok is. Ugyanott a legtöbben inkább hallgatunk, mintsem megbántsunk valakit vagy konfliktust generáljunk, ami ki tudja, orvosolható-e valaha. Így aztán a mérleg oldala erősen billen azok felé, akik nem foglalkoznak másokkal. Jó, hogy hagyjuk „nyerni” őket? Okos enged? Talán. Talán nem. Nincs jogom és elég bölcsességem sem eldönteni. Erre mindig az adott élet, az adott szituáció ad majd választ. Mindenesetre mindennek ára van, nekünk pedig meg kell tanulnunk ezzel együtt élni, sőt ezzel boldognak és elégedettnek lenni.
Nórinak többek között el kellett fogadnia, hogy bizony hideg van, hogy fúj a szél, hogy a szertartás bekerült az étterembe. Mindez nem katasztrófa. Nem győzöm hangsúlyozni minden személyes megbeszélésen és azon túl is, hogy ez „csak” egy esküvő. Akkor is, ha nem lesz belőle több (reméljük), akkor is, ha előtte sok-sok hónapig erre az egy napra készültök nem kevés energiát és pénzt áldozva rá. Egyetlen dologgal lehet elrontani, ha nem tudsz szívből mosolyogni a nagy napon. Ha nem tudsz szeretettel, szerelemmel nézni arra, akivel éppen össze kötöd hivatalosan is az életed. Semmi más nem számít! Szakadhat az eső, utálhatja mindenki a vacsorát, a dekorációt, a zenét, bármit. Őszintén, kit érdekel? Nem szabad sohasem elfelejteni a lényeget, azt, amiért ott vagytok, mert baj, csak akkor van, ha arról feledkeztek meg!
Mindvégig azon szurkoltam, hogy a sok izgalom és készülődés után Nóri tudjon szívből mosolyogni. Csakis ezt kívánhatom minden párunknak, nincs ennél fontosabb. Legyetek Nóri nagyon boldogok! Nem az én kedvemért vagy másért, magatokért! ;)
Utóiratban megjegyezném, hogy imádom Sármán Nóra ruháit, és nagyon örülök, hogy most személyesen is találkozhattunk vele. :)
