Orsi már nagyon várja ezt a bejegyzést, régóta húzom-halasztom. Itt van azonban az idő! :)
Gyönyörű, nyári napsütés, Balaton, egy tábor, ami most két ember élete egyik fénypontjának ad otthont, lelkes vendégsereg, könnyek és nevetés, táncoslábú nagymama, szerelmes fiatalok… hát kell ennél több? Nem hiszem.
Orsival és Zsoltóval egy hosszú, emlékezetes napot töltöttünk együtt. Jártunk egy mesés Pincészetben (Isten áldja a Google-t, hogy az utolsó pillanatban rátaláltunk ;) ), ahol a látvány annyira lenyűgöző volt, hogy azt hiszem, az egész esküvőt képesek lettünk volna ott tölteni, de sajnos alig egy óra jutott nekünk… Olyannyira belefeledkeztünk a látványba, hogy még a fátylat is ott felejtettük! :D Már visszaértünk az esküvő helyszínére, amikor hiányolni kezdtük, de aggodalomra semmi ok, a fiúknak még éppen volt ideje visszamenni érte!
Átéltük együtt a szertartások megható és megmosolyogtató pillanatait, amiből azt hiszem, hogy örökké a fülembe cseng majd ez a kedves fogadalomkezdés: „Én, Orsika…” Ide kötődik az egyik legemlékezetesebb pillanat is. Számomra az asszonyáldás valami különösen szent momentum. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy én is áldott vagyok, amiért ennek részese lehetek. Bízom benne, hogy kicsit a képeken keresztül Ti is megérzitek majd az áhítatát.
A szertartáshoz kötődik a másik nagyon emlékezetes momentum is, amit eddig igyekeztem titkolni és fogalmam sincsen, hogy vajon Orsiék tudják-e… Az úgy volt, hogy nemes egyszerűséggel a polgári szertartás kezdete előtt 1 perccel nekitolattam a fotózás hevében a kitöltött pezsgőknek. Persze, hogy minden kiborult! De! semmi sem tört össze… Ezúton is elnézést, bár így legalább nem Ti követtétek el a kötelező esküvői bakit. :)
No és a buli! Azt hiszem arról, hogy Orsi és persze Zsoltó is milyen lendülettel vetette bele magát a táncforgatagba, példát lehet venni! Lendület, élvezet, jókedv, lazaság, vidámság, ugyanott sok-sok szeretet, ami olykor könnyekben bukott ki, hm… mintha ezt az esküvőzést nekik találták volna ki! Tessék őket követni! ;)
