Alíz tökéletes partner volt abban, hogy megálmodjuk együtt ezt a kismama fotózást. Sokat leveleztünk arról, hogy mit szeretne és mit lehet ebből ebben a (akkor még :) ) nem túl szép időben megvalósítani.
Eljött a fotózás napja és az utolsó pillanatban helyszínt cseréltünk, amit végül nem bántunk meg, sőt. :) Azzal kell kezdenem a beszámolómat, hogy ennyire, mint Alíz még senki sem szeppent meg tőlünk, mi meg attól szeppentünk meg, hogy ő ennyire megijedt. :) No, persze tökéletesen értettük, nem azért, mert bármennyire is félelmetesek lennénk, hanem azért, mert még számunkra is szokatlan volna, ha két fotós ugrándozna körülöttünk egy stúdióban, villognának a lámpák és azt gondolnánk magunkról, hogy nagyon-nagyon nem vagyunk fotogének (utóbbit én gondolom magamról, de ez most mellékes…). :) Szerencsére azért szépen oldódott Alíz is, mi pedig már az elején láttuk, hogy szó sincs arról, hogy nem mutat a képeken és, hogy nehéz volna őt fotózni. :) Végül minden megpróbáltatást, beleértve a mindenütt szálló tollpihéket (amik után közel másfél óra takarítás következett), hősiesen kiállt, s a végén jött a megváltás is, Alíz kedvese, akivel legalább megoszthatta nehéz helyzetét. :)
Bízunk benne, hogy a fotók kárpótolnak a kezdeti szorongásért, mi nagyon szeretjük őket, s nem magunk miatt! :)
Ki-ki döntse el, hogy mennyire nem fotogén a mi szépséges kismamánk. :) Íme a sorozat:
Köszönjük szépen a kiegészítőket a Laura Virágnak, és külön hálás köszönet Timi anyukájának a sok-sok tollpihéért. :)
