Sokat törtem a fejem, mit is írjak Veronikáról ás Áronról. Nem akarok ömlengős lenni, ők sem azok. Nem akarok róluk semmi magánjellegűt kitálalni. Mégis szeretném, ha éreznék és éreznétek azt az élményt és érzést, amit a velük töltött idő adott nekünk.
Az első találkozásunk után még én magam sem gondoltam, hogy olyan pár lesznek, akikre mindig emlékezni fogunk, akik szimbolizálják sok szempontból azt, amiért szeretünk esküvő fotósok lenni. Bevallom, közel 2 órás beszélgetés után sem tudtam megfejteni, miért bennünket szeretnének, mit is akarnak majd viszont látni a képeiken, és hogy egyáltalán mire is számíthatunk velük kapcsolatban. Hát igen, van ez így, hogy csupa kérdés marad bennünk, egymásra nézünk értetlenül csak, amikor egy-egy pártól elbúcsúzunk a találkozó után… aztán jó esetben megértjük az okokat. Ma már látom, hogy nagyonis passzoltunk mi egymáshoz. Nagyon sok mindenben egyformán gondolkodunk és érzünk, csak ehhez bizonyos kapuknak szép, lassan meg kellett nyílniuk.
Megmagyarázom. Olyan párral találkoztunk, akik egymással szemben is tartottak bizonyos távolságot. Elmondták, hogy nem azok az érzelgős szerelmesek, akikről majd ölelkezős-csókolózós képek készülhetnek, nem is szeretnének ilyet. Mi is láttuk, hogy nem is lehetne velük úgy klasszikusan csinálni ezt az egészet. Ilyenkor azonban mindig megszeppenek, mert azért ez az egész mégiscsak erről szól: a szerelem kimutatásáról és megmutatásáról, hát hogy lehet ezt anélkül csinálni? A szerelemnek azonban sok arca van. Az embereknek is. Ezt megtanultam már. Ahogy arra is rájöttem, hogy attól, hogy valami más, nem kevesebb, nem értéktelenebb. A mi dolgunk, hogy ezt a mögöttes értéket felkutassuk és megmutassuk.
Ennek első próbája kétségtelenül a jegyes fotózás volt.
Olyan érzés szállt meg, mint amikor betesznek egy ismeretlen, sötét szobába, hogy találd meg a kijáratot. Nem kellett azonban sok idő, ezen én is meglepődtem, megvolt a fény és a kulcs! Szeretnek beszélgetni! Érdekesek, intelligensek, sajátos, de rendkívül szórakoztató humoruk van, jó velük diskurálni, közben pedig észrevétlenül vége lett a fotózásnak és készen voltak a képek! Arra jöttem rá, hogy nem kell őket különösebben feszélyezni azzal, hogy most akkor fotózkodás van. Kitalálunk dolgokat, s miközben beszélgetünk, megcsináljuk, ennyi. Amikor pedig azt mondták, hogy ez sokkal jobb volt, mint, amire számítottak, végképp megnyugodhattunk!
Az esküvőn nem voltak már bennem kérdések.
Tudtam, hogy a maguk különleges módján, de flottul fog menni. Így is lett. Közben azért láttam, hogy nem is annyira mások. Veronika kicsit sem rideg, mint, amilyennek elsőre tűnik, sőt. Áron tele van hálával, hogyha valaki nyitottan, kedvesen viszonyul hozzá. Egy csomó pozitív dolgot tudnék róluk írni. A lényeg viszont az, hogy nagyon megkedveltük őket, pedig egészen furán indult a mi közös utazásunk.
A kreatív fotózáshoz pedig (amit már majdhogynem rutinból csináltunk mi négyen végig :) ) – talán megünnepelni ennek a sikerét – az Ég valami csodálatos fényeket adott nekünk! Pedig mennyit vacilláltunk, hogy is legyen és hol is legyen, hogy őket is tükrözze, mi is azt adhassuk, amit legjobb tudásunk alapján tudunk! Végül az egyszerű megoldás nyert, egy kis ajándék „fűszerrel”!
Köszönjük az élményt! Köszönjük a közös utazást! Reméljük, még lesz folytatása.
